Elindult bennem valami, ami a táncos fiúkban az első versenyük után megtörténik, amit úgy hívnak, hogy versenyszellem. Nem is feltétlenül egy egy párossal szembeni rivalizálás volt ez, hanem az az érzés, hogy a következő hétvégén szerettem volna még jobban teljesíteni. Mikor a hétfői edzésre bementem, már úgy éreztem, hogy teljesen más ember lettem, ahhoz képest aki voltam, hiszen én már részt vettem életem első táncversenyén. Azt gondoltam, hogy olyan tapasztalataim vannak, ami keveseknek. Három napom volt arra, hogy valami szuper nagy változás történjen, de azon kívül, hogy az arcom kicsit nagyobbra nőt, nem mondhatnám, hogy bármilyen táncbéli fejlődést ki tudtam volna csikarni magamból, ilyenkor még nem tudtuk, hogy mi az a magánóra, s hogy az mennyire hasznos lenne számunkra. Eljött a verseny napja, ami különösképpen fontos volt, mivel az a klub rendezte ahová én is tartoztam, ráadásul Csepelen. Persze, ha ez nem lenne elég, azon a parkettán  táncoltunk, ahol nap mint nap az edzéseket tartották nekünk. 

A helyet ismertem, ezáltal az nem okozott különösebb fejfájást…

A helyet ismertem, ezáltal az nem okozott különösebb fejfájást, viszont az nagy nyugtalansággal töltött el, hogy a fél családom is, dédi mamám, nagymamáim és szüleim is ott ültek a nézők között a Radnóti Miklós Művelődési Ház nagytermében. Biztos sokan jártatok már ott, így tudjátok, hogy nincs lelátó a nézők számára, sem óriási hely a táncra, mint előző héten Veszprémben, de ennek ellenére a hangulata annál családiasabb volt. Talán negyedik, vagy ötödik helyezést értünk el Enikővel ezen a hétvégén és tesóm eggyel magasabb korosztályban ötödik vagy hatodik lett. Apám itt szúrta ki az első versenyzőt  akinek sajátosan a “vérébenvan lány” nevet adta. Aki az ő elmondása szerint annyira tudatosan táncolt, hogy messze kilátszódott a mezőnyből, pedig csak a plafont nézte lankadatlanul minden tánc közben. Még viccelődtünk is, hogy ő biztos minden versenyt a világítás vagy a terem plafonja alapján ismer meg. Későbbi történeteiben találkozhattok majd még hasonló nevekkel, mint “háromnevű” és társai, de ezekről majd később. 

Ahogy haladtam előre a táncos években egyre jobban megszoktam, hogy a hétvége a versenyekről szól. Utaztunk kora reggel az ország különböző területeire, ahol táncoltunk reggel és este is egyaránt, akkor még bele se gondolva, hogy ez a szüleim és partnerem szülei számára milyen megterhelő lehet, nem csak a pénztárcájuk, hanem idegeik számára is. Első aranyérmet Herenden akasztották a nyakamba “E” osztályosként latin kategóriában, amiről a kép is készült. Ez egy meghatározó mérföldkő volt nekem, pedig akkor még mit sem tudtam arról, hogy még mennyi minden vár rám ebben a művészi sportban. A Budapest Bajnokságot is Csepelen rendezték meg, amelyet az egyesületünk tartott és sosem fogom elfelejteni azt amikor tánc partnerem Enikő nagypapája a verseny kezdetén finoman jelezte nekem, hogy mennyire jó lenne, ha mosolyognék tánc közben, mert biztos akkor a pontozóbírák is jobban fognak értékelni minket. Képzelhetitek, hogy ez mennyire segített abban, hogy mosolyt csaljon az arcomra tizenpár évesen?! Onnantól kezdve felvettem a Steven Segal arcot az egész verseny menetére, de szerencsémre ez nem hátráltatott abban, hogy a dobogó második és első fokára is felállhassunk standardből és latinból. Egy későbbi történetből kicsippentve, a Segal arcra visszatérve. Egy latin edzőtáborban Leányfalún történt, amikor “C” osztályosként másik egyesületben találtam párt, Rékát, s ott a nyári táborban kaptam meg Bogdán Petitől a nyár legnagyobb bókját, amit még azóta is emlegetek tanítványainak. Azt mondta a hátsó teraszon letáncolt rumba utáni összegzésben: “Először azt hittem, hogy végre elindult valami érzés az arcodon tánc közben, de aztán rájöttem, hogy csak a nap sütött a szemedbe!” Az előző pár sorból kiderül, hogy nem voltam valami nagy grimasz mester a versenyeken, én mindig inkább koncentráltam, mintsem önfeledten élveztem volna a táncot. Ami nem azt jelentette, hogy nem szerettem táncolni, hanem csak annyit, hogy a belső tűzijátékot kifelé nem tudtam megmutatni. Úgy voltam vele, hogy amíg nem érzem elég jónak amit csinálok, hogyan mutassak mást kifelé?! Természetesen aztán ez az évek alatt változott és egyre felszabadultabban léptem parkettre. Amikor “D” osztályba léptem, a latin táncokból új tánc, a Szamba lépett be, és ott már ruházatban is többet engedett a szabályzat. Már már igazán nagy táncosnak hihettem magam, hisz a verseny ingem már fekete lehetett, akár ki is lehetett gombolni, de nekem még maradt zárva és egy dísz zsebkendő lógott ki a felső zsebemből. Ekkor jött életem első magánórája, annak párosnak a hölgy tagjával, aki első alkalommal annyira bámultunk az edzésen…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük