Ekkor jött életem első magánórája, annak párosnak a hölgy tagjával, akit az első alkalommal annyira bámultunk az edzésen. Krisztinek hívták őt,  párja pedig Karesz volt. Ez a páros volt a táncklub csúcsosztályos kettőse, akik már magyar bajnokságokon és ranglistákon, ráadásul még külföldi versenyeken is táncoltak. Kriszti egy hihetetlenül energikus táncosnő volt, aki a szó szoros értelemben egy igazi latin nő volt. Karesz, meg mintha egy brazil szappanoperából lépett volna ki hosszú fekete hajával, peckesen álló ing gallérjával, valamint feltűrt ingujjával. Szóval, ha hozzám képest kellett volna egy mércét állítani, akkor ők voltak a Rolls Royce én meg a kerti kis traktor. Sokszor csak figyeltük őket, hogy mit hogyan csinálnak és már abból is tanultunk, máskor meg csak azt vettük észre, hogy az edzés helyett is csak álltunk és néztük őket, ahogy a latin ritmusokra együtt mozognak. Aztán valahogy szóba jött, hogy van egy ilyen dolog, hogy magánóra, amiről nekünk eddig halvány fogalmunk sem volt. Ez arról szólt, hogy a tanár, vagy edző egy órán keresztül csak egy párossal foglalkozik. Nekem nem volt merszem odamenni hozzájuk, de Enikőt nem kellett félteni, ő nem fogta vissza magát. Tizenegy-két évesen igazi talpraesett jó értelemben vett nagyszájú lány volt. El is intézte a foglalást. Első magánórán szambát táncoltunk, én személy szerint remegő lábakkal álltam ott, néha annyira féltem, hogy még magyarul is elfelejtettem. Ilyeneket néztünk, hogy hova kell nézni forgás közben a szambában és, hogy hova tegyük a kezünket. Életemben először teljesen más oldalról volt megközelítve a tánc, amit kezdetben nem is értettem, hogy miért. Azért, hogy érezzétek, hogy akkoriban hol tartott a tánc, nekem az az egyetlen magánórám volt egészen “C” osztályig latinból, úgy hogy közben edzéseken és egy-egy vezetett órán vettem részt. Mivel Kriszti és Karesz már a saját útját járta, ők már máshol is edzettek és tanítottak is, mert sajnos az egyéni órákat Csepelen a klubban nem engedték nekik, nekünk meg még a tojáshéj a fenekünkön volt, így azzal megelégedve, hogy nem tarthatnak a klubban magánórát, abba is hagytuk ennek a fejlődési lehetőségnek a kiaknázását. Mindmáig nem értem magunkat, hogy akkor miért nem volt valaki, aki azt mondta volna nekünk, hogy “Gyerekek kapjátok a fejetekhez!”

Kisteleki Károly és Baki Krisztina – Táncsport Magazin 1998. Január II. Évfolyam 1. szám

Gyerekek kapjatok a fejetekhez!

Az, hogy mindösszesen harminc percembe került volna beutazni a városba, az nem a világ vége, főleg akkor, hogyha tuti jó információkat kaphattunk a táncunkhoz. De valamiért nem így lett.  Abban az időben egyesületünkben heti kétszer standard táncokkal, heti egyszer pedig latin táncokkal kezdődött az edzés. Mivel a vezetőnk János bácsi inkább standard-es beállítottságú volt ezért túlnyomó részt a keringőé volt a főszerep, az volt erősítve hétről hétre. Számomra nagyon tetszettek a latin-amerikai táncok, bár szerettem a tangót és quicksteppet is, mégis inkább a másik irányba húzott a szívem. 

A latin-amerikai táncok felé húztam…

Mivel problémánk volt a standardben azzal is, hogy nagyon nagy volt közöttünk a magasságkülönbség, ezáltal nem tudtunk akkorát haladni, mint általában a többi páros, és technikailag sem lehetett ezáltal sokat kihozni belőlünk, de csináltuk és küzdöttünk vele, ameddig csak bírtunk. Latinból talán a sorozatosan elért jobb helyezések miatt hamarabb értük el a következő osztályt, ahol kicsit megtorpantunk, mert újabb tánccal kellett megismerkednünk, de ezáltal maradt energiánk arra, hogy utolérjük magunkat standard táncokból is. Aztán valami történt velem és Enikővel…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük