Az Országos Bajnokság napján, mikor utaztunk a verseny helyszínére, Székesfehérvárra már furcsa érzéseim voltak, de ezeket még nem tudtam mire véljem. Vannak olyan napok az ember életében, amit úgy lehetne megfogalmazni, hogy ilyen “minden mindegy nap”. Amikor a testem és az elmém ura nem én vagyok, hanem csak úgy létezem a nagyvilágban és várom, hogy minden magától megtörténjen. Ez egy tipikus ilyen nap volt. Mikor elkezdődött a verseny a testem ott volt, de a fejem teljesen máshol, úgy éltem meg, mintha a gondolataim két lépéssel lemaradva követtek volna. Ennek meg is lett az eredménye, mert sajnos nem jutottunk be a döntőbe. A kilencedik hely lett a miénk, ami előző eredményeinkhez képest nagy kudarc volt.

”Mert akkor miénk a dicsőség és az elismerés…”

Sokszor gondolkodunk úgy mi versenyzők, hogy minden versenyt meg kell nyerjünk és akkor miénk a dicsőség és elismerés, de ha a saját pályámat nézem, nekem egyáltalán nem befolyásolta az országos bajnokságon szerzett kilencedik helyezésem az utána történteket. Egy bajnokság is csak egy verseny ugyan úgy, mint a többi, annyi különbséggel, hogy egy pár pontozóval többen pontoznak. Amíg csak versenyző voltam, természetesen én is teljes mértékig fel tudtam háborodni egy egy eredményemen, és azt gondoltam, hogy nekem kellett volna nyernem, mert biztos én voltam aznap a legjobb, és egyébként is, de amióta edzőként és pontozóként is munkálkodom, átértékelődtek bennem e műfajjal kapcsolatos meglátásaim. Tudom, hogy minden cél eléréséhez kitartó és fegyelmezett munka szükséges, és még annak ellenére is, ha mindent jól csinálsz, még akkor is lehet, hogy nem éred el álmaid célját, de ez ne tántorítson el attól, hogy bele kezdj bármi féle sportba, vagy művészetbe, mert nem a végcél a fontos, hanem az oda vezető út. Sose feledd, hogy nem lehet mindenki világbajnok vagy olimpiai bajnok. A lényeg, hogy szeresd amit csinálsz és azt szívvel lélekkel tedd nap mint nap.

”Szívvel lélekkel tedd nap mint nap!”

Ha most vissza tudnék repülni egy időgéppel abba az évbe, amikor ez a verseny volt, akkor biztos ezt elolvastatnám magammal, hogy kicsit magamhoz térjek és ne a világvégét lássam abban, ha esetleg nem úgy sikerült egy egy verseny. A kis kitérő után, vissza 99-be és folytassuk a nyár kezdetétől. Nekünk Csepelen az egyesület a nyárra bezárta kapuit nagyon, de a “magyar Blackpool”, a Zánkai Ifjúsági Táncverseny rohamosan közeledett. Megoldás kellett arra, hogy tudjunk készülni, és szerencsénk volt, mert a Talentum, bár nem teljes nyitva tartással, de számos alkalommal rendelkezésünkre állt. Életem első nyári tánctáborában is ekkor vettem részt Leányfalún, amelyről már szó esett előző blogom egyikében. Szó szerint “díszes” társaság jött össze azon a nyáron, tizennégytől huszonéves korú kis csapatban. Mi négyen egy szobában, csak fiúk, akik talán most először kiszabadulva a családi kötelékből, minden “jót” ki akartak próbálni. Ez a leányfalui kis panzió egy családi kis vállalkozás volt, a közepén egy keskeny csiga lépcső kötötte össze a szinteket egymással, hátul pedig egy nagy terasz nyílt a domboldal felé. Minden reggel a “JAZZ + AZ – Megint egy hétfő” című számára ébredtünk, amely a folyosóra kitett Hifi toronyból időzítve pontban hét órakor elindult. Ha ezt ma meghallom, mindig ez a tábor jut eszembe és az itt szerzett mókás élmények. A reggelt futással kezdtük, majd délelőtti közös órák folytatták, aztán ebéd után rövid pihenő, majd a délutáni program, ahol kimerülésig táncoltunk. Amikor leszállt az este, különös dolog történt…   

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük