Ott álltunk a parkett szélén és egyre csak mondogattuk magunkban a rajtszámunkat, míg csak egyszer kimondták. Nagyon nagy öröm volt ez nekünk és fantasztikus lendületet adott ez a döntő letáncolása előtt. Táncról táncra haladtunk előre, s abban az időben még az volt a szabály, hogy minden tánc után a bíráknak fel kellett mutatni az általuk kiadott helyezést. Később ezt már eltörölték, hogy a bírák ne tudják befolyásolni egymást, viszont táncos szemmel ezek a percek nagyon hasznosak voltak a pihenés szempontjából. Lehet, hogy volt akire pszichikálisan rosszabbul hatottak a helyezések, de biztos volt olyan is akit ösztönző jelleggel még jobb tánca sarkalltak. A mi kettősünkre itt jól hatottak a felmutatott számok, mivel a sok első helyezés mellett, csak egy-egy rosszabb helyezés volt jellemző. Haladtunk tovább a döntőben, ment a szamba, csa-csa, elértünk a rumbáig, majd követte a paso doble. A verseny utolsó tánca következett, a jive, amikor már éreztük, hogy nagyon közel vagyunk a végcél eléréséhez.  A közönség tombolt a nyár közepén. Az alapozó patakokban folyt végig rajtunk, de minden maradék erőnket összeszedve belevágtunk az utolsó számba. Írtam már korábban, az arany szélű övemről, ami valahogyan mindig jelezte a verseny végét, szeretett ilyenkor önálló életre kelni.

Hogy hogyan mutatta?

Elkezdett szépen lassan szétnyílni és csapódott a vége össze vissza. Most sem volt ez másképp, repült ahogy ő akart, de szerencsémre nem esett le soha. Az eredményhirdetés következett. A verseny közben láttuk a helyezéseinket, ezért kezdett kirajzolódni a fejünkben, hogy valószínűleg a dobogó legfelső foka vár ránk, de a nagy izgalomban ezt mindaddig fel sem fogtuk, amíg ki nem mondták a nevünket az eredményhirdetésnél. Ott álltunk fent, amikor a bemondó hölgy mondta, hogy ezáltal részt vehetünk a szuper döntőben, ami a Zánkai Táncfesztivál utolsó záró napján megrendezett, mindegyik korosztály és osztály bajnoka között lezajló megmérettetés. Azt jelentette, hogy maradnunk kell még a Balatonon két napot, illetve, ami nagyobb szó volt számunkra, hogy magas osztályosokkal együtt versenyezhetünk. 

Természetesen éltünk a lehetőséggel, ráadásul az különösen tetszett, hogy nem volt megkötés a ruházatban, így nem kellett úgy kinézzek, mint aki az iskolai ünnepségre jött ingben és nyakkendőben. Két nap a Balatonon, majd jött a várva várt nap. Úgy éreztem magam, mintha világbajnokságon vennék részt. Lezserül szétgomboltam az ingem nyakát, majd felhajtottam az ing ujját, és indulásra készen álltam. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor a mai napig nem tudom, hogy hányadikok lettünk, mivel csak az első helyezést hirdették ki, így nem volt lehetőségünk megtudni, hogy mi is volt a sorrend. Ez inkább egy bemutató volt a közönség számára, amelyben az összes első helyezett egy parkettán táncolhatott. Mert valljuk be őszintén, hogy egy “E” osztályos párosnak nem sok esélye van egy “B” osztályos ellen. Persze, ha a csillagok úgy állnak és az alacsony osztályos páros ninja-k közt nevelkedett, és a magas osztályos páros nem tudja a koreográfiát és még zenébe sincs, talán akkor sikerülhet a dolog. De viccet félre téve jó érzés volt ott lenni, hisz eddig ilyen lehetőségünk nem volt, s már alapból minden páros a saját korosztályának a bajnoka volt, így senki sem ment haza üres kézzel, de ha valaki ezt máshogy érezte még akkor is ott volt a tomboló közönség, akik alig várták a táncosokat, s mindenkit ugyanolyan hatalmas ovációval fogadtak.  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük